Orrfújás – de nem ám a hagyományos értelemben vett, influenza vagy egyéb légúti megbetegedést, kísérő orrfújás. Hanem az a fajta spontán jövő és minden időben felcsappanó (vagy inkább elcseppenő) orrfújás, ami csak azért is felüti a fejét, és hiába próbálkozol bárminemű gusztustalannak mondható szipákolással, nem tudod elkerülni sehogy sem.
Mert pl. vegyük a téli időszakot. Kora reggel, mikor épp munkába tart az ember lánya, és majd odafagynak ujjai a kesztyűhöz, ráadásul még legalább két kis táska is van a kezében, egy a retikül, másik az uzsonnás táska, nna ebben a helyzetben jön az orrfújás… nem ám, hogy tapintatosan csak az úti cél végén jönne elő:( Nem! Mész az utcán, figyeled a fagyott járdát, nehogy megcsússz és eless, közben próbálod, valahogy cserélgetni a kezedben a táskákat, ne meredjenek meg az ujjaid, ja és egyébként szinte az egész tested át van fagyva már ettől a tartós dermesztő hidegtől, és akkor… akkor jön a pillanat, amikor is ki kell fújnod az orrod. S ezt kb. tízszer megcsinálod, mielőtt beérnél szeretett munkahelyedre. Valami ilyesmi lehet az allergia netán?! De vajon mire… esetleg a hidegre? Lehet az ember allergiás a hidegtől? Mert, ahogy beérsz a munkába, érdekes módon elmúlik, de legalábbis csökken az orrfújások gyakorisága.
Vagy a következő: a legképtelenebb helyzetben, mondjuk, ülsz egy előadáson, és csak az előadó beszél, amikor is valahonnan a semmiből egyszer csak utat tör magának a takony:) előveszed a pézséd, és kifújod, mit tehetnél mást?! Igaz az előadó, ha nem elég rutinos, itt kicsit megtorpan mondandójában, és lehet, a továbbiakban egész másról beszél majd, sebaj, mert egyébként mindenki veled van elfoglalva, úgysem veszik észre, hogy az előadó némileg eltért a korábbi gondolatától. Mire a tömeg felocsúdik, és még mielőtt észrevenné az eltérést, az előadó már vissza is zökken a normális mondandóhoz. Orrfújás kipipálva. Egy időre:) ugyanis nagy valószínűséggel megismétlődik:)
Van még az a csodás pillanat, amikor egy asztaltársasággal épp a főfogást kezditek szedegetni… Te előveszed a kis „alig használt” pézséd, és simán kifújod az orrod, ne már hogy takonnyal teli orrlyukkal ess neki az ennivalónak, s takonykákkal együttesen nyeld az ételt. Nna szóval… annak rendje s módja szerint szépen orrot fújsz, majd veszed a kanalat és szedsz az ételből. A társaság egyik része azért ad hálát, hogy te előtted nyúlt a kanálhoz, a másik része azon bosszankodik, már megint rossz helyre ült, most aztán nyúlhat a takonykás kanálhoz, megint másik része mostantól diétázik, ezért köszöni szépen, nem ehet, a többiek épp a mosdónál állnak sorban, hogy felváltva hányhassanak. Itt már csak az lehet rosszabb, ha egyik hányós egyednek, mire visszajön, hajszál kerül a tányérjába:) de az orrfújáshoz ennek semmi köze, ez csupán kis apró érdekesség :) Pedig ártatlan orrfújás volt az egész, most is, mint az összes többi esetben.
És a kedvencem, mikor az utcán szembejön velem egy másik ember, nincs zsebkendője, valószínűleg divatja múlt darabnak tartja, papír zsebkendője azért nincs, mert… miért is?! Szóval nincs neki olyanja nna… s egy hirtelen mozdulattal oldalra fordulva menet közben a földre fújja az orrából a taknyot, repül is egyenest az „oldat”, a sok kis takonyból álló hosszú zselés akármi, repülnek, ki merre lát. Ám oly szilárdan ragaszkodnak egymáshoz, és a jól megszokott orrlyukhoz, hogy csak egy hirtelen kézmozdulat tudja kimozdítani a helyéről. Képzeljük csak el, hogy ez után az ember után, illetve a tapintása után, fogjuk meg egy bolt bejárati ajtajának kilincsét, vagy emelünk le a polcról egy megvásárolni kívánt terméket.
Ó, és még egy nagyon szép élmény. A vonaton… a szemben ülő fiatal lány esete az orrfújással, és a papír zsebkendővel. A lány horgolt, hogy ezzel is teljen az utazási idő. Volt egy készenléti pézséje, a pulóvere ujjába rejtve, és valahányszor orrot kellett fújnia, ezt a darabot vette elő, széttárta, és ahol érte odafújt, majd összegyűrte a pézsét, és vissza vele a pulóver kuckós ujjába… Egy ideig bírtam, persze elképedve néztem, de amikor két és fél órán belül legalább 20-szor fújta ugyanabba a papír zsebkendőbe az orrát, majd rakta azt ugyanoda vissza, akaratlanul is emelkedett a testem, és nyílott a szám, hogy ugyan, vegyél már elő egy tiszta pézsét kisanyám! Akaratlanul is a következő kép villant be, amikor este a barátja szedi le róla felhevülve a ruhát, s a pulóver ujjából néhány pézsé hull ki, majd kissé, enyhén a fiú kezéhez ragadnak a takonykák, ahogy végig simítja a lány karját… esetleg végig csókolja gyanútlan:)
De mindez csak ártatlan orrfújás. Ez olyasmi ami szinte észrevétlenül, és megszokott ütemben, a mindennapjaink részévé válik. Szokás talán, vagy tényleg elkerülhetetlen cselekmény. Persze, még mindig jobb, mint orrból kifelé folydogáló takonykás archoz beszélni. Van olyan ország, ahol nem illik nyilvános helyen orrot fújni. Persze meglehet, ők csinálják jól. De mi van a szükség helyzettel?!
