- Te hiszel a szerelemben?
- Igen, persze!
- Annak tudatában is hiszel, hogy a csalódás, a becsapás, a megcsalás mind-mind létező fogalmak! Becsaphatnak, megcsalhatnak, csalódhatsz, és mégis hiszel? Szíved apró-pici darabokra törik… Ezek ellenére hiszel?
- Miért ne hinnék? Hisz egyazon lélek két fele keresi egymást a nagyvilágban, majd eggyé válnak valahol az Univerzum varázslatos oltalmában. És létre jön a szerelem.
- Jó neked! Tényleg képes vagy ebben hinni. Hogy csinálod? Honnan merítesz erőt?
- J csak hiszek… ennyi a titkom.
- Csodállak!
- Miért, te nem hiszel a szerelemben?
- Én? Én… már nem tudom, miben higgyek. Higgyek-e egyáltalán… Nem akarok már semmit, talán. Nem hiszek már ebben. Az élet más boldogságot is rejt. Nem kell nekem szerelem… nem kell társ… hisz illúzió az egész. Valahol a messzeségben eldöntetett, hogy én már csak így egyedül élek majd tovább… Nem keresem őt… és nem akarom, hogy Ő találjon Rám. Belefáradtam. Belefáradtam a keresésbe, a nem keresésbe, a csalódásokba. Fáj az illúziókergetés. Pihennem kell már! Amennyiben, csak úgy sikerül pihennem, visszanyernem erőm, hogy lemondok a szerelemről… Én, megteszem!
- De nem mondhatsz le a szerelemről!
- Miért…?
- Mert, ez természetellenes!
- Ugyan! És, mi a természetes? Talán az, hogy egy életen át hiába kergeted, valahogy mindig egyre távolabb kerül? Vagy esetleg az, ha megalkuszol egy majdnem igazi „igazi”-val? Az a természetes, ha kergeted a vágyat, ami folyton megéget? Vagy, ha egyszerűen csak megállapodsz a biztonságos mellett, aki úgy szeret téged, mint Te a másikat?
- Nem! Egyazon lélek két fele… Neked is van ilyened! És Te is vagy valakinek! Nem mondhatsz le erről! Nem szabad. Hisz ezért vagy itt a Földön, hogy megtaláld Őt. És Ő azért van itt, hogy megtaláljon Téged! Ez nem Te vagy… Miért hagyod, hogy kétségek gyötörjenek? Miért hagyod elveszni hited? Ilyen nagy a baj? Ilyen nagyot csalódtál… Bocsáss meg! Nem álltam melletted eléggé. Elfordultam, magadra hagytalak! De most itt vagyok. Most Veled vagyok, kérlek, bízz bennem! Bízz, hogy visszaadhassam hited. Hidd el, megváltoztatom a dolgokat. Segítek Neked! Csak bízd rám magad, és minden jó lesz! Meglásd, eloszlanak a sötét felhők, és újra egyetértesz velem! Én bízom benned.
- Azt mondod? Jó is lenne! A hit csodákra képes… Ha újra hihetnék a szerelem valójában. Újra elfogadhatnám a szerelem szépségét… Rám találhatna? S én megtalálnám? Te hiszel benne? Te hiszel bennem?
- Persze, hogy hiszek benned! Eltévedt bárányka vagy. Én majd visszaterellek! Tudod… nincs annál varázslatosabb, mint mikor Rád mosolyog szerelmed. Egyetlen pillantása szebbé teszi napodat. Egyetlen érintése, felébreszti vágyadat. Egyetlen édes csókja, megremegteti egész lényedet. Közelsége bearanyozza életed. És amint forróságban eggyé válik testetek, lelked azonnal feléled. És fordítva… Te is ugyanezeket jelented neki! Erről mondanál le? Ezt hagynád ki… csupán azért, mert most… Miért is? Hagynád elveszni ezeket, a csodás pillanatokat holmi ostoba kicsinyesség miatt?
- A csodás pillanatokat nem hagynám… de oly kevés csodás pillanat van, ha ezeket a „szerelem elmúlása” okozta fájdalomhoz, viszonyítom… oly kevés édes pillanat… és a fájdalom oly nagy és mély… tán soha nem múlik el.
- Nincs igazad. Emlékezz vissza… kutass csak édes emlékeid közt. Mi jut eszedbe a múltból? Ha felidézel egy-egy embert… egy-egy kapcsolatot… mi jut eszedbe róla?
- Hát… nem is tudom. Talán egy csomó szép emlék. Boldog pillanatok. Felhőtlen nevetések. Barangolások bizonyos helyeken. És önfeledt ágyjelenetekJ amikbe, ha mélyebben belegondolok, talán visszavisznek abba a jó értelemben vett önkívületi állapotba, amiket annyira imádtam átélni.
- Nocsak… és semmi rossz nem jut eszedbe? De hisz, ez már elmúlt, és talán fájt is akkor…
- Kegyetlen vagy! Saját állításom akarod ellenem fordítani… Azok a dolgok már rég elmúltak, persze, hogy csak a szép emlékek maradtak.
- Nem akarok ellened fordítani semmit. Csak szeretném, ha meglátnád a valóságot. Csak hasonlítsd össze az időt, amit a szerelemmel töltöttél, majd a fájdalommal és keserűséggel, és mindezek mellett, meddig tart az emlék… illetve a rossz, vagy a szép emlék tart-e tovább… Azt mondod, szerelemben éltél bizonyos ideig, de épp elég ideig ahhoz, hogy máris több csodás pillanatot tudj felsorolni. Aztán jött egy nagyon mély zuhanás, ami fájt… nagyon fájt… de tartott-e a fájdalom addig, amikor is felsoroltad nekem, mit tartottál oly gyönyörűnek az érzés megtapasztalásában? És most, hogy visszaemlékeztél, néhány szép eseményre, érzésre, tart-e még a fájdalom, vagy annak utóhatásai? Ha tartana, nem emlékeznél a szépre, vagy mégis?
- Meggyőztél…
2010.04.09.
Kócos Angyalka
