Balatoni álom

Volt egy álmom… a Balatonon sétáltam. Azt hiszem egyedül. Legalábbis senkit nem láttam magam mellett. Csak én és a víz, a véget nem érő hullámok. Hallgattam a csobbanásokat, a békákat… és néztem a hattyúkat. Messze kint a vízen „elmélkedtek”, elmerengtek a csend mi voltán… szépségén… Egyszer csak az egyik jött felém, csak közeledett turbó sebességgel és meghökkentő könnyedséggel. Mintha semmilyen erőfeszítésébe nem kerülne, átszelni a Balatont, csak hogy közelebb kerüljön a parthoz, vagy esetleg hozzám?! Jött felém, a maga nemes egyszerűségével, kecses gyönyörűségével. Néztem őt… Le sem vettem róla szemem, oly gyönyörű, nem vonhatja el semmi figyelmem róla. Mert magabiztossága, bátorsága, könnyen levesz a lábamról. Elkápráztat, mintha soha előbb nem láttam volna gyönyörűséget életemben. Minél inkább közeledett annál jobban figyeltem, és annál inkább olyan érzés kapott el, hogy felém közeledik, nekem sugall valamit. Csak még nem értettem mit. Figyeltem a vizet, ahogy engedelmeskedik a rajta „járó”-nak. A hattyú teljesen magáévá tette a nagyhatalmú vizet. Nem ellenkezne vele soha tán! Egyetlen csodaszép hattyú, engedelmességet parancsol a közvetlen környezetének, úgy hogy egyszerűen csak van… csak létezik… ÉL!

Egész közel került hozzám, ott voltunk szemtől szemben egymással… Én és Ő, a csodás hattyú, és a végtelen hullámokkal teli nagy „tenger”. Szépségét, talán csak szelídsége múlta felül. Mindkettő áradt teljes lényéből. Szemei ragyogtak. Hirtelen széttárta szárnyait. Kitárta teljes valóját nekem. Hatalmas volt. Ahogy kicsit a víz fölé emelkedett, miközben lágyan csapkodott hófehér szárnyaival, s végig rám szegezte lágy tekintetét. Majd hirtelen vissza „feküdt” a vízre, összezárta szárnyait, megfordult és „elhajtott”, kettészelve a vizet, mely teljesen magával ragadta gondolataim. Mindenáron mondani akart nekem valamit, és meg is tette… Egy gondolat maradt utána, míg figyeltem, ahogy távolodik: „Az élet megy tovább, és hív, hogy tartsak vele…”

Erre ébredtem reggel…