Lassú, monoton, mindennapokba, egyszer csak belép valami fényesség, valami vidámság… Felüti fejét a boldogság. Lecsap az éj leple alatt, amikor a legkevésbé várod, és megváltoztat mindent. Belép halkan, mosolyt rajzolva maga köré.
Reggel érzed, a világ máris más színben, ragyog rád. Minden sokkal szebb! Sokkal fényesebben ragyog a Nap. Sokkal kékebb az ég. Sokkal mosolygósabb emberek jönnek feléd, és te is szebbik arcod mutatod feléjük. És minél inkább sokkal-sokkal… minden, minél inkább túlzásnak tűnik a sok hirtelen jött szépség, annál inkább biztos vagy benne, megalapozott az egész. Gondolataid is meglátják végre a szépséget, ami eddig is körülvett, de nem volt alkalmad észrevenni. Most, hogy „lelassult” kissé a világ, érthetőbbé vált számodra minden egyes csodás kis üzenete. Lelassult… már nem rohansz… mert megérkeztél, hova rég szerettél volna. Mire mindig is vágytál. Mire mindig is készültél. Hazataláltál. A béke és nyugalom szigetére.
Szerelem ez… mi lassan-lassan felcsendül. Halkan… Lágyan emelkedő hangszínnel… Meg-megérint, mint könnyű nyári szellő, hajadba túr lágyan… pajkosan… Kissé alábbhagy… majd újra megérint, ezúttal mélyebben, erőteljesebben. Tovább időzik. Még nem forr ki, csak simogat, finoman, határozottan.
Majd idővel erőteljesebbé válik, vadul zakatol, nem fogja abbahagyni. Izzik a szenvedély lángoló táncában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése